Bevezetés

Manierizmus: A manierizmus a reneszánsz utáni művészet korszakát jelenti, mely Firenzéből és Rómából indult el a 16. században. A művészek ebben az időszakban eltávolodtak a klasszikus hatásoktól, és intellektuálisabb, expresszívebb megközelítés felé mozdultak el. Az alakok és témák hiteles ábrázolásától való eltávolodás, a harmónia elutasítása és az új stílus kialakulása radikális aszimmetriát, mesterkéltséget és dekorativitást hozott létre.

A manierizmust néhány tudós két korszakra osztja: az első a hagyományellenes szemléletet fejezte ki, a második pedig a bonyolultabb és mesterkéltebb stílust részesítette előnyben. Luigi Lanzi művészettörténész és régész vezette be a manierizmus kifejezését a korszak megjelölésére, amely a barokk elődje lett.

A manierizmus jellemzői

A manierizmus egyik jellemzője a figuratív serpentinata, vagyis a „kígyó alak” alkalmazása az emberi testek ábrázolásában. Ezek a figurák kiterjesztett végtagokkal, hosszúkás formákkal és S-alakú kecsességgel rendelkeztek, eltérve a klasszikus ábrázolásoktól.

Sok manierista művet nem naturalista környezetben jelenítettek meg, gyakran kontextus nélkül, inkább filozófiai élményre ösztönözve a nézőt, mintsem a szó szerinti értelmezésre.

A manierizmus hatása széles körű volt, különböző iskolák alakultak ki, amelyek kísérleteztek az új forma kifejezésével. Bár az iskolák saját kulturális hagyományaikból merítettek, az ábrázolási stílusok nagy részben hasonlóak maradtak.

A manierizmus témái, köztük mitológiai és allegorikus erotikus témák, építészet, tájképek és pasztorálok, továbbfejlesztették és kibővítették a velencei iskola műfajait az új esztétika révén.

Ismertebb manierista festők

• Alessandro Allori
• Annibale Carracci
• Bronzino
• Caravaggio
• El Greco
• Giorgio Vasari
• Giuseppe Archimbolo
• Jacopo Da Pontorno
• jacopo Tintoretto
• Paolo Veronese
• Rosso Fiorentino
• Tiziano Vecellio

Manierizmus kezdetei, korai manierizmus

A manierizmus kialakulása körülbelül 1520-ban kezdődött Firenzében és Rómában. A nyomdászat elterjedése révén művészek, mint Michelangelo és Albrecht Dürer képei elérhetővé váltak Itália  számára, átformálva a művészek szerepét isteni alkotókként, nem pedig gazdag mecénások vagy egyházi alkalmazottakként. Luther Márton 1517-es wittenbergi tézisei, amelyek az egyházi gyakorlatot kritizálták és reformokra szólítottak fel, elindították a protestáns reformációt. Ennek eredményeként a főreneszánsz derűs és klasszikus szépségideáljai már nem tűntek olyan tarthatónak.

A fiatal művészek azt érezték, hogy Raffaello és Leonardo stílusa olyan tökéletes, hogy további fejlődés vagy egyéni kifejezés már nem lehetséges.

A tudományos felfedezések, beleértve az Újvilág felfedezését és Kopernikusz megállapítását, amely szerint a Nap, és nem a Föld, a Naprendszer középpontja, kérdéseket vetett fel a humanista hitre, miszerint az ember a világegyetem középpontja.

A manierista művek elidegenedést és elszakítottság érzetét közvetítették, ahol az intenzív érzelmekre reagáló alakok mégis elszigeteltek voltak egymástól. A realisztikus tér és harmonikus kompozíció helyett a művészek a kép szellemi térben való elhelyezésével kísérleteztek. Ennek eredményeképpen a tér és a figura kezelése kevésbé racionális lett, több alakot egy lapos síkba sűrítve, bizarr vagy bonyolult építészeti díszleteket teremtve, a keret és a kép egyetlen dekoratív hatássá összemosódva.

Magas vagy udvari manierizmus

A magas manierizmust gyakran udvari stílusnak hívják, melyet főként a korszak uralkodói számára készítettek, tükrözve az arisztokratikus életmódot és attitűdöket. Giambologna szobrászművész és Bronzino festő munkái voltak a jellemző példák erre a stílusra.

Bronzino kifinomult kivitelezése és figurális kezelése, valamint Giambologna politikai üzenettel rendelkező művei kiemelték a Medici udvar befolyását. Giambologna a Medici-udvar hivatalos művészeként vált ismertté, míg Bronzino az arisztokrácia vezető portréfestője lett.

A művészek alkotásaikban a magas manierizmus jegyeit hordozták, beleértve az erotikus témák összetett kezelését is, például Bronzino Vénusz és Ámor című műve. Giambologna művei, például a Sámson legyőzi a filiszteust, politikai üzeneteket közvetítettek, kiemelve a Mediciek hatalmát. Mindkét művésznek jelentős szerepe volt a manierizmus terjedésében Firenzéből az európai művészeti körökbe.

Manierizmus különböző központjai

Bár a manierizmust eredetileg udvari stílusnak tekintették, művészek a világ különböző részein alkalmazták a hagyományos témák és motívumok széles skálájához. Az északi manierizmusnak számos központja volt, beleértve a francia Fontainebleau-i iskolát, az angol Erzsébet-kori és jakobinus udvari festészetet, II. Rudolf prágai udvarát, valamint az antwerpeni és utrechti iskolákat Hollandiában.

1530-ban I. Ferenc, a francia király, meghívta Rosso Fiorentinót a Fontainebleau-i udvarba. Rosso itt kialakította sajátos udvari stílusát. Rosso hatása a francia művészetre kiterjedt, és mitológiai, erotikus témájú festményei nagy hatást gyakoroltak.

I. Ferenc támogatásával a festményeken a hangsúly a mitológiai és allegorikus témákra helyeződött. Rosso mellett a francia udvarba hívott más olasz manieristák, mint Francesco Primaticcio és Niccolò dell’Abbate is, jelentős szerepet játszottak a fejlődésben. A velencei iskolától inspirált festmények, mint dell’Abbate Proserpine megerőszakolása, ötvözték az akt és a tájkép műfaját.

A manierizmus hagyatéka

A manierizmus 1600 körül lecsengett, amikor Caravaggio és a barokk művészet térnyerése új irányt vett. Caravaggio forradalmi módon kezelte a chiaroscurot és a tenebrizmust, ötvözve a sötétség és a fény kontrasztját a realizmussal. A barokk 1620-ra dominált, ám a manierista drámaisága és intenzív érzelmek iránti vonzalma tovább élt a mozgalom utóéletében. A manierista hatás a dekoratív művészetekben az 1600-as évek közepéig érezhető volt, különösen az európai udvarokban. A manieristák örökségét továbbvivő művészek közé tartoztak Giambologna tanítványai, akik Észak-Európában népszerűsítették a stílust. Giambologna munkái pedig inspirálták a későbbi barokk szobrászokat, mint Bernini és Algariri. A manierizmus hosszú távú hatása azonban fokozatosan eltűnt, és a következő évszázadokban, valamint a magas reneszánsz utáni időkben, dekadenciaként tekintettek rá és az azt képviselő művészekre.