Munkássága és eredményei

Annibale Carracci a XVI. század végi Itália egyik legdinamikusabb és legelismertebb festőjévé vált. Ő a manierista és a barokk mozgalom közötti átmenet legfontosabb alakja.

Ellenállva az előbbi mesterkélt és túlságosan kidolgozott stílusának esztétikai csábításának, Carracci a finom naturalizmushoz való visszatérést támogatta, amelyet korábban Tiziano, Tintoretto, Veronese és Correggio gyakorolt.

Mielőtt önálló művészként nevet szerzett magának, Carracci szorosan együttműködött testvérével, Agostinóval és unokatestvérével, Ludovicóval. A három férfi „A Carracciak” néven kollektívaként alapított egy akadémiát szülővárosukban, Bolognában, amelyen keresztül népszerűsítették az élő modellekről való rajzolást és a művészeti gyakorlatot és történelmet érintő elméleti kérdések megvitatását.

Kollektívaként a Carracciak közösen vállaltak fontos nyilvános megbízásokat. A fiatalos szocialista idealizmustól felbátorodva a három férfi visszautasította, hogy munkájukért egyéni elismerést kapjanak: „Ez a Carracciak műve: mindannyian csináltuk” – jelentette ki Annibale a Palazzo Fava számára készített legismertebb megbízásuk befejezésekor.

A naturalizmus és a klasszicizmus elemeit valós figurákkal és élénk velencei színvilággal vegyítő stílus úttörőjeként a Carracci család hozzájárult ahhoz, hogy Bologna a 17. századi barokk festészet egyik központjává váljon.

Életrajza

Gyermekkor

Annibale és Agostino Carracci testvérek Bolognában nőttek fel, amely 1506 óta pápai állam volt, heves vallási és tudományos felfordulás közepén állt. A század végére a város jelentős újjáépítésen ment keresztül, az akadémiai és tudományos műveltség központjává vált. Bologna régióját azonban a pestis és az éhínség okozta gazdasági válság is sújtotta.

Annibale Carrachi nem művészi háttérrel rendelkezett. Apja egyszerű szabó volt, nagybátyja pedig hentesként dolgozott. A korlátozott anyagi lehetőségek miatt Annibale csak 11 éves koráig járhatott iskolába, de született rajzoló volt, melyet számos anekdota igazol.

A legismertebbet Carracci életrajzírója, Bellori mesélte el. A történet szerint Annibale egy nap elkísérte apját Cremonába, ahol az apja egy kis földterületet akart eladni. A Bolognába való visszaúton egy csapat paraszt megszólította és kirabolta Antoniót. Miután megérkezett a rendőrségre, hogy bejelentse a bűncselekményt, a kis Annibale olyan gyorsan és pontosan rajzolta meg a rablók portréját, hogy a rendőrség azonnal elfogta a bűnözőket és visszaadta Antonio pénzét.

Korai tanulmányai és munkái

Annibale aranyműves tanoncként kezdte pályafutását. Képzésének része volt a rajztanulás, amelyet unokatestvérénél, Ludovico Carraccinál végzett. Annibale tehetségét hivatalosan is felismerték, ami oda vezetett, hogy a sikeres helyi művész és kiemelkedő manierista, Bartolomeo Passerotti (újra) tanoncává tette.

Az 1570-es években az itáliai festészetet a manierista irányzat uralta, amely eltúlozta a figurális ábrázolások arányait, hogy elegáns, a művészek saját képzeletéből megidézett képeket hozzon létre. Valószínű azonban, hogy Annibale-t a képzőművészet évei során más hatásoknak is ki volt téve, beleértve a közvetlen környezetét is.

Annibale rézmetszőként kezdte szakmai pályafutását, és körülbelül 21 éves korától kezdve nagyméretű metszeteken dolgozott. Úgy gondolják, hogy első oltárkép-festménye, a Crucifixion – Keresztrefeszítés (1583) két évvel később készült.

A Keresztrefeszítés valóban egyáltalán nem talált kedvező fogadtatásra, de a kritikától el nem riadva Carracci beutazta egész Itáliát, ahol számos hatást szívott magába, többek között Raffaello és Pellegrino Tibaldi hatását. Kezdetben azonban Antonio da Correggio volt az, aki a legnagyobb hatást gyakorolta Carraccira.

1574-től reprodukciós metszőként dolgozott, akinek feladata volt a 16. századi mesterek, köztük Veronese, Federico Barocci, Antonio Campi és Correggio műveinek másolása. Kisebb számban eredeti, némi hírnévre szert tett metszeteket is készített. Miután azonban testvérek újraegyesültek, Tiziano, Giorgione és Tintoretto műveit tanulmányozták, akiktől megismerték a velenceiek szín- és fénymestereit.

Miután letelepedtek a vallási reformáció által sújtott Bolognában, a Carraci testvérek: Annibale, Agostino és Ludovico 1582-ben megalapították Akadémiájukat. Mindhárom férfi ellenezte a manierizmus általuk homályosnak és hamisnak tartott fantáziavilágát, és az Akadémiát arra használták fel, hogy azt az elképzelést hirdessék, hogy a művészetnek közvetlenül a természetből kell merítenie hatásait. Carracciék az életképek tanulmányozását, az arányokat, az anatómiát, a perspektívát és az építészetet tanították.

Kollektívaként a Carracciak 1583-ban kaptak először lehetőséget arra, hogy a Palazzo Fava számára egy megbízáson dolgozzanak együtt. A freskókat, amelyek Jászon és Ludovico történetét ábrázolták, feltehetően Agostino irányította, mivel akkoriban ő volt a család legbefolyásosabb tagja.

Felnőtt időszak

Az évek során a Carracci Akadémia meghonosodott a művészeti körökben, és számos tanítványa volt, köztük olyan festők, mint Guido Reni és Domenichino. Az Akadémia tanítványai és kortársai naturalistább stílust kezdtek elsajátítani.

1589-ben az Akadémia nevét „Haladók Akadémiája” névre változtatták. A tanterv részeként a rajzolás gyakorlására helyezték a hangsúlyt, Annibale a valós életből való merítés fontosságát hangsúlyozta. A kreatív invenzione eszméjét gyakran társították a Carraccihoz, és a progresszív gyakorlat jelzőjeként, hogy a karikatúra feltalálásával és a képi találós kérdések képviselőivel hálálták meg.

Carracciéknak újabb lehetőségük nyílt egy közös projekt megvalósítására, amikor a Palazzo Magnani fő szalonjának megrendelésén dolgoztak. Carracciék stílusa annyira egységes volt, hogy sok megfigyelőt foglalkoztatott a kérdés, hogy melyik művész melyik festményért felelős. Annibale valójában így válaszolt: „Ez a Carracci: mindannyian csináltuk”. 1591-2 között a trió a Palazzo Sampieri építésén dolgozott, amely az utolsó közös projektjüknek bizonyult. Ekkorra már elég sikert értek el családként ahhoz, hogy külön-külön is elkezdjenek foglalkozni a művészetükkel, és valójában riválisokká váltak. Ez művészi hatásaikon keresztül vált nyilvánvalóvá, Ludovico Tintorettót, míg Annibale és Agostino Tiziánt és Veronesét részesítette előnyben.

1594-re Carracci jelentős személyes hírnévre tett szert, és felkeltette Farnese bíboros figyelmét, aki új tehetséget keresett a római Farnese-palota freskóinak elkészítéséhez. Az új projekt azonban további feszültségeket váltott ki a Carracci családon belül. Ludovico nem akart olyan területre költözni, ahol újra meg kellett volna alapoznia magát. Agostino három évvel később csatlakozott bátyjához Rómában, de ekkor már egyre nagyobb volt köztük a távolság. A testvérek ugyan együttműködtek néhány cikluson, de gyakran vitatkoztak, Annibale Carrachi pedig „elviselhetetlen nagyképűségéért” szidta bátyját.

Öregkor

Farnese bíboros szerződést kötött Carraccival, amely étkezést és szállást, valamint havi 10 scudi ösztöndíjat tartalmazott. A művész hat éven át dolgozott a Farnese-freskókon, és olyan műveket készített, amelyek életművének csúcsát jelentik, és mérföldkőnek számítanak az olasz művészet történetében.

Az elkészült freskókat egész Rómában dicsérték, amikor 1601-ben felfedték őket. A bíboros azonban megsemmisítő megaláztatásban részesítette Carraccit, amikor kiszámolta a művész teljes élelmezésének költségét, és azt levonta a honoráriumából, így a művésznek mindössze 500 scudi maradt. A letört Carracci panasz nélkül elfogadta a fizetséget, de a művész mély depresszióba esett, és megfogadta, hogy soha többé nem fest. Nem sokkal botrány után Carracci agyvérzést kapott, amely ideiglenesen megfosztotta a beszédképességétől. Még néhány művet sikerült elkészítenie, többnyire tanoncok segítségével, mielőtt végzetes lázba esett.

Carracci 1609-ben halt meg a következő szavakkal: „Ezúttal, kedves doktor úr, az óra járása elromlott, nem kell tovább foglalkoznia vele, már nem javítható”. Carraccit a legnagyobb pompával és szertartással temették el, végre elnyerve azt az elismerést, amelyet életében soha nem kapott meg teljesen

Galéria