Munkássága és eredményei
Jean-Auguste-Dominique Ingres a 19. századi festészet újjáértelmezője volt, hagyományos technika és kísérleti érzékiség keverékével. A sors egészen kiemelkedő vonalvezetéssel és hihetelen érdekes textúraábrázolással áldotta meg. Munkássága neoklasszicizmus és romantika hibridjeként értelmezhető. Későbbi éveiben Ingres a hagyományos festészet és a klasszicizmus védelmezőjeként tűnt fel Delacroix drámaibb romantikájával szemben. Ugyanakkor hasonlóan Delacroix-hoz orientalista műveket is alkotott.
Jacques Louis David műtermének egyik legtehetségesebb tanítványa, Ingres korán sikereket ért el, és már második próbálkozásra elnyerte a hőn áhított Prix de Rome-ot.
Ingres a szebb formák és harmonikus vonalvezetés iránti érdeklődése miatt túllépett a neoklasszicizmus idealizmusán. Az absztrakció és a plauzionista elvek eltérítése révén kecses kontúrokat és kellemes vizuális hatást teremtett. Ez az új szabadság más művészeket is inspirált, például Renoir-tól a 20. századi szürrealistákig. Ingres a klasszikus hagyományhoz és az akadémikus stílushoz kötődött. A 19. század közepén a poussinisták képviselőjévé vált, akik úgy vélték, hogy a rajzolt vonal agyi minősége döntőbb egy festmény szempontjából. A hagyomány védelmezőjeként Ingres a reneszánsz ideálokat aktualizálta a modern kor számára, különösen Raffaello mintájára dolgozott.
Életrajza
Gyermekkor
Jean-Auguste-Dominique Ingres, a szobrász, festő és zenész, 1780-ban született Montaubanban. Tehetségét apja, a hegedűs és rajzolás iránti szenvedélye alapján mutatta meg már gyermekkorában. Párizsi tanulmányai a forradalom miatt megszakadtak, de Toulouse-ban folytatta az Académie Royale de Peinture, Sculpture et Architecture-ben. Zenei képességei miatt „Ingres hegedűje” kifejezés született, ami az elsődleges tehetség háttérbe szorítását jelöli.
Korai tanulmányai és munkái
Az ambiciózus fiatal művész, Ingres, 1797 augusztusában Toulouse-ból Párizsba indult, ahol apja biztosított számára helyet Jacques-Louis David híres neoklasszicista műtermében. Itt nemcsak David tanításaiból, hanem a párizsi művészvilág pezsgő életéből is profitált.
A francia hadi győzelmek eredményeként Párizsba kerültek a történelmi művészeti gyűjtemények trófeái, így Ingres példátlan módon hozzáférhetett a reneszánsz művészet remekműveihez. Különösen Raffaello iránti szeretetét szította a firenzei Palazzo Pittiből származó művek megtekintése. David tanítványaként Ingres szoros kapcsolatot alakított ki diáktársaival, de szakított a mester előírásaival, és inkább érzelmileg szuggesztívebb témákat részesített előnyben. Ingres hajlamos volt elszigetelten dolgozni, szorgalmasan koncentrálva saját stílusának kialakítására, ami a pályafutása során fennmaradt, és magányossága miatt szűklátókörűséget is hozott neki.
Ingres korai munkássága az akadémiai konvenciók elsajátításáról és a hagyományokkal való kísérletező szakításról tanúskodik, ez a kombináció hozta meg korai sikereit, például az Agamemnon követei (1801) című művének a Prix de Rome díjjal történő elismerését. Rómába indulása öt évig késett politikai bizonytalanságok és pénzügyi hiányosságok miatt. Párizsban maradva Ingres folytatta munkásságát, kiemelve portréfestői tehetségét.
Az 1806-os Szalonban bemutatott öt portréja, köztük az I. Napóleon a császári trónon (1806), szerény elismerést szerzett számára, így végül úgy döntött, hogy Olaszországban marad, amíg diadalmasan nem térhet vissza Párizsba.
Felnőtt időszak
A Prix de Rome győzteseként Ingres-től elvárták, hogy Párizsba küldjön műveket, hogy demonstrálja fejlődését; eltökélt szándéka volt, hogy kiemelkedő teljesítményt nyújtson. Ahelyett, hogy csupán egy akadémikus férfiaktot küldött volna vissza, Oidipusz és a szfinx (1808) című műve ezt a feladatot az Akadémia által leginkább ünnepelt műfaj, a történelem festészetévé alakította át.
Ingres tudatosan ápolta a kapcsolatokat a gazdag mecénásokkal is, és az Académie-n belüli kapcsolatait felhasználva történelmi festményekre és portrékra egyaránt megbízásokat szerzett. Annak ellenére, hogy a portréfestészetet kisebbnek érezte tehetségeihez képest, ez hozta számára a megélhetést, különösen 1813-ban kötött házassága után.
A napóleoni háborúk következményeit túlélve Ingres portréfestői hírnevét köszönhette, és 1814-ben, az birodalom összeomlásával együtt járó pénzügyi nehézségeket. Míg az Angelica szabadulása című művét az állam megvásárolta az 1819-es szalonban, más alkotásai nem találtak ilyen széles körű elismerésre, ezért Itáliában maradt, és 1820-ban Firenzébe költözött.
Firenzében rövid idő alatt Ingres megbízást kapott a francia belügyminisztériumtól, hogy egy vallási festményt készítsen Montauban székesegyházába. Az elkészült XIII. Lajos fogadalma (1824) elhozta számára az osztatlan sikert a Szalonon, és Ingres ezzel a klasszikus hagyomány fő védelmezőjévé vált a romantika ellenében. A Szalonbeli siker és az Académie des Beaux-Arts levelező tagjává választása lehetővé tette 1824-ben Párizsba való sikeres visszatérését 18 év külföldi tartózkodás után. 1825-ben X. Károlytól a Becsületlégiót, majd újabb megbízást kapott a Louvre mennyezetére festett történelmi freskóra, Homérosz apoteózisára (1827).
Ingres hivatalos elismerése ellenére néhány alkotása rossz fogadtatásra talált, például az 1834-es Szent Szimfórián mártíromsága. A Szalon kritikusai kifogásolták a sötét tónusokat, rendezetlen kompozíciót és az anatómiai torzításokat. Ingres esküt tett, hogy soha többé nem állít ki a Szalonban, és nem fogad el állami megbízásokat. Párizsi műtermét bezárva, Rómába tért vissza, ahol az Académie de France igazgatói székét foglalta el 1834 decemberében.
Késői évei
Firenzében rövid idő alatt Ingres megbízást kapott a francia belügyminisztériumtól, hogy egy vallási festményt készítsen Montauban székesegyházába. Az elkészült XIII. Lajos fogadalma (1824) elhozta számára az osztatlan sikert a Szalonon, és Ingres ezzel a klasszikus hagyomány fő védelmezőjévé vált a romantika ellenében.
A Szalonbeli siker és az Académie des Beaux-Arts levelező tagjává választása lehetővé tette 1824-ben Párizsba való sikeres visszatérését 18 év külföldi tartózkodás után. 1825-ben X. Károlytól a Becsületlégiót, majd újabb megbízást kapott a Louvre mennyezetére festett történelmi freskóra, Homérosz apoteózisára (1827).
Ingres hivatalos elismerése ellenére néhány alkotása rossz fogadtatásra talált, például az 1834-es Szent Szimfórián mártíromsága. A Szalon kritikusai kifogásolták a sötét tónusokat, rendezetlen kompozíciót és az anatómiai torzításokat. Ingres esküt tett, hogy soha többé nem állít ki a Szalonban, és nem fogad el állami megbízásokat. Párizsi műtermét bezárva, Rómába tért vissza, ahol az Académie de France igazgatói székét foglalta el 1834 decemberében.
Jean-Auguste-Dominique Ingres hagyatéka
Ingres szoros kapcsolatban állt az Académie-val, de a lineáris szépség iránti vonzalma és hajlandósága a vizuális forma kedvéért torzítani hatással volt az avantgárdra. Több művészt inspirált, például Manet-t, Matisse-t, Degas-t, Moreau-t és Picassót.
Az odaliszkok ábrázolása másoknál újjáéledt, és Ingres lineáris stílusa a 19. század végéig hatott. Picasso Ingres figurális torzításait új szintre emelte, míg a kubizmus az intellektuális megközelítést az Académie neoklasszikus példájához kötötte. Ingres illuzionizmusa és absztrahált testei inspirálták a szimbolistákat és szürrealistákat is.
Galéria
Ingres olaj-vászon festménye, amely 1801-ben készült a Prix de Rome pályázatra. Jelenleg a párizsi École nationale supérieure des beaux-arts-ban található.
Ingres értelmezésében a téma jellegzetesen a fizikai cselekvés helyett a pszichológiai dráma pillanatát hangsúlyozta. A mű azt hivatott demonstrálni, hogy Ingres a klasszikus történeti festészetben mesterien kezeli az emberi alakot – Odüsszeusz egy Pszeudo-Fhidia szobrából származó vörös köpenyben látható.
A festmény kiállítása az 1808-as Szalonban megrázta a kritikusokat, különösen a logikátlan és természetellenes anatómia miatt, ami tanácstalanságot váltott ki. A hangsúly a szándékosan megnyújtott jobb karra helyeződött. Ez a technika azonban Ingres női portréinak egyfajta védjegyévé vált, és ebben az esetben a kar szándékosan meghosszabbítva rímel az ovális keret ívére.
A festményt Napóleon húga, Caroline Murat nápolyi királyné rendelte meg. Egy ágyast ábrázol, aki hátulról nézve, torz arányokkal, erőtlen pózban áll.
Amikor először bemutatták a festményt egy kritikus megjegyezte, hogy a műben „se csontok, se izmok, se vér, se élet, se domborzat, sőt semmi olyan nincs, ami utánzást jelentene.” Ingres az anatómiai realizmust mellőzte, helyette a hosszú vonalakat preferálta, hogy kifejezze a görbületet és az érzékiséget. Emellett a bőséges, egyenletes fényt alkalmazta, hogy tompítsa a hangerőt.
Louvre mennyezetének díszítésére használt mű. Ingres kulturális ünnepe Homérosz, mint a nyugati civilizáció megteremtője előtt tiszteleg. Ő ül a kompozíció közepén, a győzelem istennője, Nike babérkoszorúval megkoronázva, és két remekművének, az Iliásznak (balra) és az Odüsszeiának (jobbra) megszemélyesítései szegélyezik.