Az expresszionizmus összefoglalása
Az expresszionizmus Németország különböző városaiban jelent meg egy időben, válaszként az emberiség és a világ közötti egyre kevésbé harmonikus viszonyra és az elveszett autenticitás érzésére. Ez a mozgalom az impresszionizmus és az akadémikus művészet elleni reakcióként született, és főként a 19. század végi szimbolista művészet inspirálta. Vincent van Gogh, Edvard Munch és James Ensor különösen nagy hatással voltak az expresszionistákra, akik a formák torzítását és az erős színek alkalmazását használták a szorongások és vágyakozások kifejezésére.
Az expresszionizmus klasszikus korszaka körülbelül 1905-től 1920-ig tartott, és egész Európában elterjedt. Később erőteljes hatással volt az absztrakt expresszionizmusra, a neoexpresszionizmusra és a Londoni Iskolára. Az expresszionizmus új mércét állított fel a művészetben, ahol a művész érzései lettek a műalkotás minőségének fő mércéje.
Jellemző vonása, hogy a világot kizárólag szubjektív nézőpontból mutatja be, érzelmi hatásra radikálisan eltorzítva azt, hogy hangulatokat vagy gondolatokat idézzen fel. Az expresszionista művészek gyakran használtak kavargó, hullámzó és túlzó ecsetvonásokat, hogy a modern világ szorongásaira reagáljanak. Városi ábrázolásaikban az elidegenedett egyének és prostituáltak a kapitalizmus kritikáját közvetítették, kiemelve az urbanizáció pszichológiai hatásait.
Ismertebb expresszionista festőművészek
- Chaim Soutine
- Csontváry Kosztka Tivadar
- Egon Schiele
- Ernst Ludwig Kirchner
- Franz Marc
- Gustav Klimt
- Marc Chagall
- Paul Klee
- Wassily Kandinsky
(Közel teljes lista a lap alján)
Az expresszionizmus kezdete
A századfordulón Európában a művészeti stílusok változása a társadalmi légkör átalakulására reagált. Az új technológiák és az urbanizáció megváltoztatták az egyén világképét, és a művészek a realista ábrázolás helyett az érzelmi és pszichológiai hatásokat kezdték előtérbe helyezni. Az expresszionizmus gyökerei a posztimpresszionista művészek, például Edvard Munch és Gustav Klimt munkásságában találhatók.
Edvard Munch jelentős inspirációs forrás volt az expresszionisták számára. Érzelmekkel teli, élénk művei, mint például „A sikoly” (1893), az egyén szorongását és a modernitás kihívásait tükrözték. 1905-re Munch munkái Németországban is ismertek voltak, és sok időt töltött ott, közvetlen kapcsolatba kerülve az expresszionistákkal. Munch mellett a flamand James Ensor is korai hatást gyakorolt rájuk.
A 19. század végén Gustav Klimt, az osztrák szecesszió vezetője, szintén hatással volt az expresszionizmusra. Klimt világos palettájú, gazdagon mintázott és hosszúkás testeket ábrázoló művei előrevetítették az expresszionisták színes és gesztikus stílusát. Klimt mentorként segítette Egon Schielét, és 1909-ben bemutatta neki többek között Edvard Munch és Vincent van Gogh munkáit.
Az expresszionizmus Németországban
Az expresszionizmus Németországban 1905-ben indult, amikor négy német építészhallgató – Ernst Ludwig Kirchner, Fritz Bleyl, Karl Schmidt-Rottluff és Erich Heckel – megalapította a Die Brücke (A híd) csoportot Drezdában. 1911-ben Münchenben egy másik csoport, a Der Blaue Reiter (A kék lovas) alakult Wassily Kandinszkij, Franz Marc, Paul Klee és August Macke részvételével.
Az „expresszionizmus” kifejezést Antonin Matejcek cseh művészettörténész alkotta meg 1910-ben, az impresszionizmus ellentéteként. Míg az impresszionisták a természet fenségét ábrázolták, addig az expresszionisták a belső életet és érzelmeket közvetítették. Fontos megjegyezni, hogy sem a Die Brücke, sem más csoportok nem nevezték magukat expresszionistának, és a kifejezést kezdetben széles körben használták különböző stílusokra, beleértve a posztimpresszionizmust is.
A Die Brücke csoport: Kirchner, Schmidt-Rottluff, Heckel és Bleyl.
A drezdai Die Brücke csoport, olyan művészek hatására, mint Munch, van Gogh és Ensor, nyers érzelmeket igyekezett közvetíteni a modern társadalom provokatív ábrázolásain keresztül. Városi lakosokat, prostituáltakat és táncosnőket mutattak be, hogy a német társadalom dekadens alvilágát érzékeltessék. Kirchner „Utcán, Berlinben” (1913) című műve például a városi élet elidegenedését és az emberek közötti lelki közösség elvesztését hangsúlyozza, ahol az emberek tárgyiasítva viselkednek, mint a festmény prostituáltjai.
A Die Brücke művészei az impresszionizmus pasztorális jeleneteivel és a neoklasszicizmus akadémikus rajzaival szemben torz formákat és megrázó, természetellenes színeket használtak az érzelmi reakciók kiváltására. Együttműködésüket a reduktív és primitív esztétika, valamint a régi médiumok és a középkori német művészet felelevenítése jellemezte. Gyakran alkalmaztak fametszetet, hogy nyers, cakkos formákat hozzanak létre.
A csoport 1906-ban egy fametszetű brossúrát adott ki első kiállításukhoz „Program” címmel, amely összefoglalta az akadémiai hagyományokkal való szakításukat és egy szabadabb, fiatalos esztétika iránti igényüket. A plakátot főként Kirchner írta, és a Die Brücke eszméit megfogalmazó kiáltványként szolgált. A csoport tagjai filozófiai alapjaikat nagyrészt Friedrich Nietzsche írásaiból merítették. Nevüket Nietzsche „Így szólott Zarathustra” (1883-85) című művének egyik idézetéből vették: „Az emberben az a nagyszerű, hogy híd és nem cél.” A Die Brücke 1913-ig állított ki és dolgozott együtt, amikor Kirchner megírta a „Chronik der Brücke” (Brücke krónikája) című művét, és a csoport feloszlott.
Der Blaue Reiter: Kandinsky, Macke, Klee, és Marc
A Der Blaue Reiter művészeinek közös jellemzői az absztrakció, a szimbolikus tartalom és a spirituális utalások. Érzelmi töltetű műveiket szimbolikus és élénk színű ábrázolásokkal fejezték ki. A név Wassily Kandinsky egyik festményéből származik, ahol a lovas a kézzelfogható világból a szellemi birodalomba való átmenetet jelképezte. Ez a koncepció a csoport többi tagja, például Franz Marc, Paul Klee és August Macke számára is az absztrakció kulcselemévé vált.
Bár a Der Blaue Reiter sosem adott ki manifesztumot, tagjaikat összekötötte esztétikai újításaik iránti közös érdeklődésük, amelyet a középkori és primitivista művészet, a kubizmus és a fauvizmus is inspirált. A csoport rövid életű volt; az első világháború kitörése után Franz Marc és August Macke katonai szolgálatba álltak és elesettek. Az orosz tagok, mint Kandinsky és Alexej von Jawlensky, hazatértek, és a Der Blaue Reiter feloszlott.
Francia expresszionizmus: Rouault, Soutine és Chagall
Az expresszionizmus Németországon kívül is számos művészt vonzott. Georges Rouault francia művész élénk színeket és torzított formákat használt, amelyeket a fauvizmustól tanult. Bár Rouault vonzódott az impresszionizmushoz, különösen Edgar Degas-hoz, ismert vallási témái és a keresztre feszítés gazdag színekkel és vastag festékrétegekkel való ábrázolása miatt gyakran expresszionistának tartják.
Marc Chagall, az orosz-francia zsidó művész, a kubizmus, fauvizmus és szimbolizmus elemeiből merített, hogy sajátos expresszionista stílust alakítson ki. Álomszerű jeleneteket festett szülővárosáról, Vityebszkről, és különc motívumokat használt, mint az égen lebegő alakok és a miniatűr babaházakon táncoló hegedűsök. Bár soha nem kötötte magát egy konkrét mozgalomhoz, munkássága inspirálta a szürrealistákat is. Picasso megjegyezte, hogy „amikor Matisse meghal, Chagall lesz az egyetlen festő, aki még érti, mi is az a szín valójában”.
Chaim Soutine, az orosz-zsidó művész, aki Párizsban élt, az expresszionizmus egyik fő alakja volt. Az impresszionizmus, a francia akadémikus hagyomány és saját személyes látásmódjának elemeit egyéni stílusává formálta. Művészete nagy hatással volt a későbbi generációkra.
Osztrák expresszionizmus: Kokoschka és Schiele
Az osztrák művészek, Oskar Kokoschka és Egon Schiele, a német expresszionizmus hatására saját egyéni stílust alakítottak ki. Nem alkottak hivatalos társulást, mint a németek, de művészetükben a modern Ausztria dekadenciáját fejezték ki az emberi test expresszív ábrázolásain keresztül. Kanyargós vonalakkal, rikító színekkel és torz alakokkal mindketten erősen szexuális és pszichológiai témákat jelenítettek meg.
Kokoschka kezdetben a bécsi szecessziós stílusban dolgozott, de 1908-tól expresszionistaként alkotott, belső érzékenységet feltáró portrékkal. 1910-ben Németországba költözött és bekapcsolódott a német expresszionista körökbe. Schiele 1912-ben elhagyta Bécset, de Ausztriában maradt, ahol 1918-ban az influenzajárványban hunyt el, addig is aktívan dolgozott és kiállított.
Az expresszionizmus után
Néhány művész elutasította az expresszionizmust, míg mások továbbfejlesztették. Kandinszkij az 1920-as években teljesen absztrakt festészetre váltott, hangsúlyozva a színegyensúlyt és az archetipikus formákat. Az expresszionizmus Németországban maradt a legbefolyásosabb, de az első világháború után kezdett veszíteni lendületéből. Az Új tárgyilagosság (Neue Sachlichkeit) mozgalom az expresszionizmus érzelmi alapelveire adott válaszként alakult ki, míg a neoexpresszionizmus a 20. század végén Németországban és az Egyesült Államokban jelent meg újra.
A Dada mozgalom 1918-ban kritizálta az expresszionizmust, de hatása tovább élt Otto Dix, George Grosz és Max Beckmann munkásságában. Ezek a művészek az Új tárgyilagosság mozgalom élén álltak, amely érzelemmentes, objektív ábrázolást követett, és naturalista módon mutatta be a társadalmi valóságot.
Neoexpresszionizmus: Baselitz, Kiefer és Schnabel
Az expresszionizmus újjáéledése az 1960-as években kezdődött Georg Baselitz torz alakjaival, majd az 1970-es években Anselm Kiefer vastag festékrétegeivel. Az 1980-as években globális mozgalommá vált, Julian Schnabel és más New York-i művészek révén.
Az eredeti expresszionizmus spiritualitásról és absztrakt művészetről alkotott elképzelései hatással voltak az absztrakt expresszionizmusra és más avantgárd mozgalmakra, melyek továbbvitték az expresszionisták metafizikai szemléletét és modern világ iránti kritikáját.
