Önarckép

Frida Kahlo egyike volt a 20. század legikonikusabb művészeinek, akinek életét és munkásságát örökítették meg festményei, különösen az önarcképek formájában. 145 művéből 55 önarckép volt.

Ezek a portrék nem csupán önmagáról szólnak, mélyebb rétegeket és jelentéseket hordoznak a művész személyes élményeiről, szenvedéseiről és identitásáról. Kahlo alkotásai összefonódnak a mexikói kultúrával, feminizmussal és szürrealizmussal, miközben egyedi és megkapó stílust teremtenek.

Ebben a bloggcikkben felfedezzük Frida Kahlo önarcképeinek világát, és megvizsgáljuk, hogyan tükrözik az életét, a szerelmet, a fájdalmat és a kulturális identitást. Áttekintjük, hogyan jelenik meg az önarcképekben az az éles és fájdalmas őszinteség, ami Kahlo művészetét jellemzi, és miként ábrázolja saját magát az önmegismerés és önkifejezés eszközeként.

„Azért festek önarcképeket, mert én vagyok az a személy, akit a legjobban ismerek. A saját valóságomat festem. Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy azért festek, mert szükségem van rá, és megfontolás nélkül lefestem azt, ami átfut a fejemen”.”

Leon Trockijnak szentelt önarckép – Self portrait dedicated to Leon Trockij 1937

Kahlo sokat festette magát, de a Leon Trockijnak szentelt önarckép című vibráló önarcképnek hihetetlen háttértörténete van. A képet 1937-ben festette születésnapi ajándékként titkos szeretőjének, akit később meggyilkoltak, és Frida Kahlót gyanúsítottként letartóztatták.

A kép készítésének idején Kahlo, valamint férje és művésztársa, Diego Rivera nyíltan kommunisták voltak, és különösen érdekeltek Leó Trockij – az orosz forradalmi vezető – politikájában. Úgy tűnt azonban, hogy Kahlo nem csak a politikája iránt érdeklődött. Frida Kahlo és León Trockij között szerelmi viszony alakult ki. Szerelmes levelek és flörtölések között virágzott ki a románcuk, de rövid volt, és néhány hónap alatt véget ért. Alig három évvel később Trockijt brutálisan meggyilkolták, de szerelmüknek ez a megemlékezés megmaradt. Kahlo nem vett részt a gyilkosságban, több órás kihallgatás és két nap börtön után Kahlo vád nélkül szabadult.

A Leon Trockijnak szentelt önarcképen elegánsan öltözve, kipirult arccal, Kahlo egyenesen a nézőre néz. A két oldalán lévő függönyök a hagyományos mexikói retablóra emlékeztető keretet alkotnak. Ezek ónra festett áhítatos képek voltak, amelyeknek Kahlo lelkes gyűjtője volt. Egyik kezében egy csokor virágot tart, a másikban egy levelet, amelyen ez áll: „Leon Trockijnak, minden szeretetemmel, ezt a festményt ajánlom”.

Fulang-Chang és én – Fulang Chang and I – 1937

Ez a festmény 1938-ban debütált Kahlo Julien Levy New York-i galériájában rendezett kiállításán, és egyike volt azoknak a műveknek, amelyek leginkább lenyűgözték André Bretont, a szürrealizmus alapítóját. A New York-i kiállításon látható vászon egy önarckép a művésznőről és pókmajmáról, Fulang-Changról, a pótszimbólumról, amelyet a Riverával nem születhetett gyermekei pótlékaként alkalmazott.

A portré alakjainak elrendezése jelzi a művész érdeklődését a Madonnát és gyermekét ábrázoló reneszánsz festmények iránt. A New York-i kiállítás után egy második, tükröt tartalmazó kerettel egészítették ki.

Kahlo számos önarcképén majmok, kutyák és papagájok kísérik, amelyeket háziállatként tartott. A középkor óta a Kahlo által tartott kis pókmajmokról azt mondják, hogy az ördögöt, az eretnekséget és a pogányságot szimbolizálják, végül pedig az ember bukását, a bűn és a bujaság megtestesülését jelképezik. Ezeket a majmokat a múltban a túlzott szerelem és az ember alantas ösztöneinek veszélyeivel szembeni figyelmeztető szimbólumként ábrázolták. Kahlo 1939-ben és 1940-ben is újra ábrázolja magát a majommal. Egy későbbi, 1945-ös változatban Kahlo a majmát és a kutyáját, Xolotlt is lefesti.

Ez a kis kutya, amely gyakran kíséri a művésznőt, egy mitológiai azték istenről kapta a nevét, aki köztudottan a villámot és a halált jelképezi, valamint Quetzalcoatl ikertestvére, aki mindketten az alvilágban jártak. Mindegyik képen, így a Fulang-Chang és én címűn is, „köldökszalagok” vannak, amelyek Kahlo és az állat nyaka közé tekerednek. Kahlo a Madonna, háziállatai pedig a szent  csecsemővé válnak, akire vágyik.

A két Frida – The two Fridas – 1939

Ez a kettős önarckép Kahlo egyik legjelentősebb alkotása, mely a művész Riverától való elválásának érzelmi fájdalmát tükrözi. A bal oldalon modern európai öltözékben látható, Riverával kötött házasságuk emlékét őrzi ruhájában. Házasságuk alatt, Rivera nacionalizmusára reagálva, Kahlo egyre inkább érdeklődött az indigenizmus iránt, amit a jobb oldali portrén viselt tradicionális mexikói viselet is tükröz. A mexikói Kahlo egy medált tart a kezében Rivera képével. A háttér viharos égboltja és a művész vérző szíve, mely a katolicizmus és az azték rituális áldozatok szimbólumai, Kahlo személyes szenvedéseit és fizikai fájdalmát hangsúlyozzák.

Kahlo képein a szimbolikus elemek többrétegű jelentéssel bírnak; a vér metafizikai és fizikai szenvedést jelképez, valamint a művész ambivalens viszonyát a nőiességhez és termékenységhez. Bár mindkét nő szíve szabadon látható, a fehér európai ruhát viselő nő szíve úgy tűnik, mintha felboncolták volna, és vérzik. A Tehuana-jelmezbe öltözött nő szívéből induló artéria sértetlen, ami a gyermekkori Diego miniatűr fényképével kapcsolódik össze. Míg a mexikói Kahlo szíve sértetlen marad, az európai Kahlo, aki elszakadt Diegotól, bőségesen vérzik. Ez a festmény nemcsak Kahlo egyik legismertebb műve, hanem legnagyobb vászna is.

Önarckép tüskés nyaklánccal és kolibrivel – Self-Portrait with Thorn Necklace and Hummingbird – 1940

A festmény egy kisebb méretű alkotás (kb. 61 × 47 cm), melyen Kahlo frontálisan, közvetlenül a nézővel szemben látható, háttérben levelekkel. Szembetűnő szemöldökei az arc központjába állítják, miközben egy tüskés nyaklánc szorítja a torkát, lefelé húzódva, mint fa gyökerei. A nyakláncot egy kis fekete kolibri medál díszíti, mely kitárt szárnyakkal lóg a torkán. Kahlo körül rovarok és állatok kavarognak, egy sűrű dzsungel atmoszférát teremtve. Jobb vállán egy majom ül, tekintete a kezére összpontosítva, rángatva a tüskés nyakláncot, melytől Kahlo vérzik. Feje fölött két szitakötő lebeg, két pillangócsipesz között, melyek a fejét díszítő frizurában pihennek. Bal vállán egy fekete macska leselkedik a lombok között, jégkék szemeivel figyelve.

Kahlo mélyen azonosult a mexikói őslakos kultúrával, ami hatással volt festészeti stílusára. Az őslakos ikonográfia erejével Kahlo a gyarmati elnyomás elleni lázadás hagyományát követi. A nyakában lógó halott kolibri a szerelembe esés szerencsét hozó kabalája a mexikói folklórban. Mások szerint a kolibri medál Huitzilopochtli, az azték hadisten szimbóluma, míg a macska a balszerencse és a halál, a majom pedig a gonoszság jelképe. A természeti táj, mely általában a termékenységet szimbolizálja, ellentétben áll az előtérben lévő halálos elemekkel. Rivera egy pókmajmot adott ajándékba Kahlónak, ami a fájdalom és a vérzés szimbóluma lehet, amikor a majom erősen rángatja a tüskés nyakláncot. A nyaklánc lehet Krisztus töviskoronájának megfelelője, utalva Kahlo mártír jellegére, és a sikertelen kapcsolatai utáni fájdalomra. A pillangók és szitakötők pedig a feltámadást szimbolizálhatják.

Önarckép lenyírt hajjal – Self Portrait with Cropped Hair – 1940

Az önarckép Kahlo androgün alakját mutatja be, melyet a tudósok Rivera válási követelésére adott konfrontatív válaszként értelmeznek. Ez a festmény a művésznő megsértett női büszkeségét és a házassága kudarcai miatti önbüntetését ábrázolja. Férfias öltözete emlékezteti a nézőt a korai családi fotókra, ahol Kahlo az öltönyt választotta. A levágott haj további identitását hangsúlyozza, melyet a bal kezében tartott fonat és a padlón szétszórt hajszálak jelképeznek. A fonat levágása az ártatlanság elutasítását szimbolizálja, de lehet kötőzsinórként is értelmezhető, mely két életet vagy emberi kapcsolatot szakít szét.

A földön elterülő haj emlékeztet egy korábbi önarcképre, melyen La Llorona, a mexikói népfigura ábrázolásával Kahlo megszabadult női jellemzőktől. Az ollót szorongató művész lábainál az eldobott hajszálak életre kelnek, mintha saját útjukat keresnék a környezetben. Kahlo egy dalszöveget ír a szomorú jelenet fölé, melyben kifejezi a női szerepek elutasítását és elítélését.

Az eset valószínűleg Elina Brotherus finn fotós munkáját idézi elő, aki az Esküvői portrékat 1997-ben készítette. Brotherus az esküvője alkalmából levágta a haját, melynek maradványait a férje tartja a kezében. Ez a hajvágás pillanata más női művészek munkáiban is előfordul, köztük Francesca Woodman és Rebecca Horn munkáiban.

Egyéb Önarcképek:

Ahogy befejezzük ezt a vizsgálatot Kahlo önarcképeiről, mélyebb megértést nyerünk nemcsak a művész munkájáról, hanem az emberi tapasztalatok sokszínűségéről és mélységéről is. Kahlo festményei továbbra is inspirálnak és elgondolkodtatnak, miközben emlékeztetnek minket arra, hogy a művészet az egyik leghatékonyabb módja az érzelmek, tapasztalatok és identitás kifejezésének, és hogy a művészet által hozzáférhetünk a világ legmélyebb titkaihoz és értékeihez.